Nő vagy, mint anyám.

 2011. március 13.

 16:00

Egyik tanítványom (László) Ticket Restaurant-tal fizet az óra után. Panaszkodik, hogy a diákmunkákért, amiket hébe-hóba vállal, alig kap valami kis pénzt. Ha nem lenne a sok filléres kifőzde és a menza, ha nem lenne aggódó édesanyja aki hetente egyszer pakkot küld neki tele mindenféle hideg-meleg elemózsiával akkor éhen halna. Nem akarom faggatni és ezáltal még kínosabb helyzetbe hozni, gyorsan fiókomba csúsztatom a tiketteket majd kikísérem Lászlót. Sietve öltözik, cipőjét is elfelejti bekötni, elhadar egy „További szép napot tanár urat” majd szemlesütve távozik.

Ezek a jegyek végül is „pénzek”, szinte bárhol fizethet velük az ember. Úgyis rég ettünk már „egyéb helyen” Fiffel, ráadásul Vas Pista mesélte, hogy a Hot wings szárnyak roppant ízletesek és a lelkünkre beszélt, hogy egyszer okvetlenül meg kell, hogy kóstoljuk. Akkor még fenntartásaim voltak de most rászántam magam, egy próbát megér. Estefele fel is kerekedünk, Fif meg én és a király utcai KFC felé vesszük az irányt.

Este ½ 8:

Nem sokat fogyasztok, nem igazán győznek meg ezek az „étkek” (és most szándékosan használok zárójelet), Fannit annál inkább. Vadul habzsol mellettem, miközben én dolgozgatni próbálok. Egy hirtelen mozdulat és a csípős szószával sikeresen összemaszatolja a magam mellé készített Cocteau fordításomat. Méregbe jövök. Fanni szabadkozik, sajnálja nagyon. Sajnálja! Ugyan mit ér! Oda a friss, tiszta munkám! Kezdhetem elölről körmölni az egészet. Bosszúság...

Néhány hónapja álnéven (Bajnok Balázs) újra elkezdtem a dokk.hu-ra, az egyik legnívósabb irodalmi portálra verseket feltölteni. Úgy működik a dolog, hogy feltölti az ember az írását majd kis idő múlva a szerkesztők (nem laikusok, valódi hozzáértők, kortárs költők stb.) elolvassák, véleményezik, (tényleg ízekre szedik) kőkemény kritikával illetik "majd érdemei szerint átemelik a maradanDOKK vagy múlanDOKK csoportba."

Egyik kedvenc elfoglaltságom (és ezt más verselőknek is erősen ajánlom) a versekhez írt kommentárok, vélemények közötti olvasgatás, ugyanis sok rettentő hasznos dolgot tanulhat meg az ember. Mi alapján nézzünk és közelítsünk meg egy verset, milyen szempontokat vegyünk figyelembe, mik azok a szarvashibák, logikai bukfencek amikre mindennél jobban oda kell figyelni, mi az ami tilos ésatöbbi, ésatöbbi. Az oldalon található versek közötti lapozgatás is mindenképpen a versíró (szándékosan nem írok költőt) hasznára válik.

Olvasni, olvasni, csillapíthatatlan étvággyal csak olvasni és idővel észrevétlenül, fájdalommentesen alakul, formálódik a nyelvezet, a gondolkodás, az egész versbeszéd. "Jól bevált" mondatok, szóösszetételek, hasonlatok omlanak össze majd épülnek maguktól újjá a romokon. Régóta berögzült (mint amikor valakinek hirtelen becsípődik a dereka és képtelen felegyenesedni), erőltetett, közhelyes klisék válnak semmivé és lép a helyükbe valami egészen új, valami más, valami nem megszokott. Folyamatos megújulás zajlik, amitől a legkevésbé sem szabad megijedni. Ami mégsem jó, nem hasznosítható hosszútávon azt fel kell ismerni majd egyszerűen csak elhagyni. Jól szelektálni legalább olyan fontos, mint magunkba szívni az újdonságokat, azt ami valóban értékes.

A lassú de fokozatos fejlődés nem feltétlen egy látható, érezhető dolog, sokszor csak egy furcsa érzés, egy sötétben tapogatózás ahol semmi sem biztos mert homály van. Csinálunk valamit de nem látjuk tisztán, hogy mit. Munka közben nincs villany, amit felkapcsolhatnánk. Kísérletezünk és ilyenkor érdemesebb inkább az ösztöneinkre hagyatkoznunk, engedni az érzékeknek ugyanis ha tudatosak próbálunk lenni akkor könnyen azon kapjuk magunkat, hogy csak körbe-körbe sétálgatunk és ugyanazt a virágot szagolgatjuk.

Ha elszáll a köd és kisüt a Nap, megnézhetjük "mivé lettünk", mit alkottunk, tettünk-e pár lépést előre vagy teljesen rossz irányba indultunk, esetleg ugyanott toporgunk ahol kezdtük. Vállalni kell, hogy nem mindig jó fele haladunk, hiszen útközben annyi de annyi minden megtéveszthet, eltéríthet minket. Ilyenkor semmiképp sem tanácsos visszafordulni mert félő, hogy még jobban elkeveredünk és sose találunk "haza". Szerencsésebb inkább egy új irányt kijelölni és azon az úton haladni. Egy percre se szabad megpihenni, másokat is csatlakozásra kell sarkallni és csak menni menni, hogy a folyamatos és sokszor céltalan bóklászásból egy magabiztos, követendő, követhető séta legyen.

Azok számára akik kellően elszántak, elegendő kedvet és kitartást éreznek magukban a kalandos és erőt próbáló felfedezésekhez, legyen szó ne csak irodalomról, bármiről. Mindenki más nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja a fentieket, úgyis csak egy beképzelt maszlag, egy szava nem igaz, egy okoskodó érdektelenség, súlya nincs, miről beszélek, mit tudom én, hogy mit meg hogy.

http://www.dokk.hu

Új maradanDOKK-ok: Bajnok Balázs - Vihar után

Apa lassan kavargatta a kávéját, mogorva és szótlan volt ő is, akárcsak a reggel. Kicsit jobban szemügyre vettem őt és szokásos reggeli „szertartását”. Arcán férfikora érett hajtásai, amiket aznap reggel is elfelejtett megborotválni. Méltóságteljesen vakargatta bal kezével (másikkal kavart). Markáns arcélein virító dísze, több napos borostája legalább annyira szúrós lehetett, mint amilyen a tekintete volt, amivel akkor fogadott amikor a konyhába léptem.

Kávé, bagó, elengedhetetlen része volt ez a mindennapoknak, legalábbis apa számára. Naponta többször is. Szívesebben nyúlt előbb a csésze és a cigije majd az öngyújtója után, mintsem alaposan megmosdott vagy tükörbe nézett volna. Önmaga paródiája volt ilyenkor. Olyan látványos finomsággal tudott elhelyezkedni a székén, ahogy csak a legnemesebb angol lordok képesek a délutáni teájukkor. Külön mutatvány volt az is, ahogy kedvencét „több turnusban” felhörpintette, mintha szigorú pontozóbírók sorakoznának körülötte és hümmögve, árgus szemmel csak őt figyelnék mit-és hogy csinál.

Miközben ő „kötelező” reggeli gyakorlatait végezte, én csendben elkezdtem vajazni a zsemlém. Szegény mama jutott eszembe, akihez amíg élt sokat jártam át, főleg hétvégente. Mama nem kávézott, sose szerette. Nem is olyan régen ugyan a háziorvos többször is javasolta neki, mondván ha a vérnyomása vad ingadozásba kezdene ezzel is kedvét szegheti de ő ekkor sem volt hajlandó kötélnek állni. Megszállott tárlatlátogató volt viszont, szenvedélyes, művészetre éhes állandó múzeumjáró. Neki ez volt a szenvedélye. Szobrokra és festményekre egyaránt kíváncsi volt. Ha meglátogattam, fáradhatatlanul ecsetelte a kiállításokon szerzett élményeit. Szívesen hallgattam, szinte ragyogott, amikor lelkesen magyarázott, érvelt, megcáfolt, bizonyított, alátámasztott, meggyőzött, összehasonlított. Valósággal áradozott és ez nem járt semmiféle kellemetlenséggel, ellentétben apával, aki minden áldott reggel gondoskodott róla, hogy az erős kávé és a szemet kifacsaró cigifüst egyesítve erőit (szagait) kellőképpen megalapozzák bosszúságomat már a korai órákban és ehhez még megszólalnia sem kellett.

Hirtelen felpattantam a konyhaasztaltól. Hova mész fiam? – kérdezte bágyadtan, suta hangsúllyal. Hangjában a tényleges érdeklődés halvány szikrája sem villant. Rám se nézett, elmélyülten bámult a csészéjébe de úgy, mintha a reggeli híreket olvasná benne. Majd nagyot szürcsölt belőle olyan illetlen módon, aminek mellőzésére ő is mindig heves pátosszal kísérve hadonászva hívta fel a figyelmem ha a szám épp egy bögre teával került közelebbi, meghitt viszonyba. El – feleltem kurtán, majd felálltam, felhúztam a cipőmet, bevágtam magam után az ajtót és köszönés nélkül távoztam. Semmirekellő, szemtelen kölyök! – gondolta magában apa majd ismét kortyolt egyet a fekete sárból és cigarettára gyújtott.

Figyeltelek. A világ megállt körülötted, miközben karcsú pohárba töltötted giccses, megrohadt és bűzlő szavaid. Figyeltelek. A szád szélébe kapaszkodott az utolsó gúnyos, haldokló mosoly. A szemedben valami beteges, lidérci fény, enyémben tiszta, verőfényes megvetés, némi szánalom pislákolt, ami maradt még.

Annyira csábító volt az, hogy hinni neked, annyira tökéletes. Annyira tökéletes, amilyen tökéleteset csak Istenek teremtenek. Annyira csábító volt. Most ezüst tálcán szervírozom neked undorom...

Tekinteted még hordom magamon habár régen elkoptál. Ha még véletlenül beléd lépnék mint járda szélén a mocsokba, gyorsan zsebkendőbe kenlek majd kukába felejtelek ha a közelbe nincs, amíg nem lesz, zsebbe mélyesztelek, nagyjából még ennyire kellesz.

Pohár hazugság. Az én poharam üres, a tiéd csordultig. Utoljára koccintunk. Számodra édes minden csepp, minden korty. Hörpintsd fel, én majd nézlek csak. Nézlek és hallgatlak.

Részeg vagy… 

"A vers úgy alakul ki, mint a vízcsepp. Összegyűl a víz, formálódik, nyúlik, majd leszakad s tökéletes csöppé alakul hulltában."

Gyönyörű...

 A megálló fele sétálok. A telet szinte már érezni a levegőben. Terjeng ilyenkor egy különös „illat”, így november közepe-vége fele az utcákon. Az ősz „elvérzik”, kileheli utolsó szeleit majd mivel a semmiből jött így a semmibe is illan el, előzékenyen átadva a helyét a télnek, ennek a többnyire rideg, fagyos és sötét évszaknak. Alighanem az ő parfümje ez.

A padon egy középkorú anyuka és 6-8 év körüli kisfia. Anya arca morcos, nyakát nyújtogatva fürkészi a buszt mikor kanyarodik végre elénk, közben megállás nélkül dorgálja a gyerekét, van is miért, a kisfiú 6-8 éves forma kisgyereknek megfelelően harsány és eleven.

– Jó napot kívánok – köszönök.  Szia – üdvözöl. – Ki volt ez? – csattan fel azonnal sértődötten a gyerek. – Egy fiú aki köszönt nekünk…

Ennyi volt, leleplezett. Ha csak 3 másodpercet késik a kérdés örömmel bemutatkoztam volna, mint Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa de így most már késő. Kissé csalódottan maradok „egy fiú aki köszönt”.  A gyerek közben nem bír magával és állandóan a megálló előtti pocsolyába akar csobbanni páros lábbal. – Ha nem fejezed be, nem lesz este túró rudi ezt előre elmondom! – fenyegeti az anyja – Ne már! Ne! – heves ellenkezés – Akkor maradjál nyugton, mindjárt jön a busz! – Diszkréten elfordulok és a semmibe meredek, próbálok tudomást se venni a látványos civódásról. Busz sehol, hideg mindenütt.

– Gyere ide! Ne szedegess fel semmit a földről! Ott minden koszos, add ide a kezed! – Hiába minden intelem, a vircsaft nem enyhül. Háttal vagyok de a megálló plexi üvegében látom a mögöttem hiába fegyelmező anya feldúlt vonásait.

Hirtelen megélénkül a szél, kanyarodik a busz, megragadja a kisfiát, kapkodva pénztárcát vesz elő, fékezés, nyílik az ajtó. Magam elé engedem őket. Köszöni szépen, a kisfiú értetlenül néz rám. Utánuk jegyet veszek én is, a busz közepén még van egy szabad ülés, helyet foglalok. Ők valahol leghátul kötnek ki. Az anya szavai tompán még hallhatóak, annál élesebben viszont a fáradhatatlan, boldog gyermeki kacagás.

Hazafele tartok a boltból. Kinizsi utca sarka, lépcsőház előtt a betonon sárga krétával rajzolt felirat, pont úgy, hogy a házból kilépő egyből megpillanthassa: LEGYEN CSODÁS NAPOD SZÉPSÉGES KIRÁLYKISASSZONY! Nézem, vagy fél percig ácsorgok ott. - Valakinek szép napja lesz. Valakinek szép napja volt. - summázom, majd teli szatyorral a kezembe ballagok tovább a hidegbe...

Megviselt az éjjel és még hátra volt az út vissza Budapestre. A vonaton fáradtan ájultam be az első üres fülke ölébe. Lecsavartam a lámpát, résnyire lehúztam az ablakot (hadd áramoljon be egy kis friss, tiszta hajnali levegő) majd elfeküdtem az ülésen. Vonaton aludni próbálni merész vállalkozás. Működhet ugyan de aligha pihentető. Az állandó vonatzaj és a változó időközönként felharsanó hangosbemondó befurakszik az álmaink közé és amikor felébredünk nem tudjuk eldönteni, hogy amíg aludtunk (?) valóban Cegléd vagy épp Kecskemét állomáson jártunk-e vagy mindvégig ébren voltunk.

Kis ideig szédelegtem az alvás peremén majd mielőtt fejest ugrottam volna bele önként, közönyös „Jó reggelt kívánok” rántott vissza a valóságba. A jegyemet akarja, mi mást. Előkotrom a kabátzsebem mélyéről majd átnyújtom. Nem elég, a diákom is kell. Előveszem majd azt is átadom. Másodpercek töredéke alatt világossá válik, hogy ez így még mindig kevés, a diákigazolványomhoz tartozó (mert tartoznia kell hozzá mivel csak így érvényes!) személyi kártya holléte felől érkezik egy kurta de annál őszintébb érdeklődés. Gondolkodóba esek. Valami rémlik, valami halványan dereng egy papírfecniről fényképpel amit akkor kaptam amikor az ideiglenes igazolványt birtokba vehettem amíg az eredeti el nem készül. Akárhogy is, a lányomért (ha lenne) és a fele királyságomért (van?) se súgná meg senki hol van, mivel rajtam kívül erről senkinek tudomása nem lehet, talán csak tippje de abból viszont ezer.

Kapkodva turkálok a személyi okmányaim között, sóhajtozva lázas keresést színlelve, noha tudom, hogy az a valami biztos nincs nálam. Időt húzok. Naivan, a reménytől csordultig telve várom, hogy az ellenőr hirtelen megszólaljon: „Na jó, ha nincs akkor nincs de legközelebb legyen!" és én megszeppent napközis módjára – akit azért korholnak mert nem tudja, hogy a délutáni uzsonnázást követően nem böfögni, hanem megköszönni illik – hebegnék-habognék, hogy: „Rendben, így lesz, köszönöm” - aztán ő további jó pihenést kívánna, visszatolná rám a fülkeajtót majd fütyörészve távozna - de nem ez történik (nem történik semmi, egyhelyben és lassan hömpölygünk ebben a már-már kínosba torkolló szituációban) így feladom ezt a néma "harcot", ezt az esélytelen "küzdelmet" és szemlesütve, tarkómat vakarva töredelmesen bevallom a már hosszú percek óta sejthetőt: fogalmam sincs hol lehet.