A megálló fele sétálok. A telet szinte már érezni a levegőben. Terjeng ilyenkor egy különös „illat”, így november közepe-vége fele az utcákon. Az ősz „elvérzik”, kileheli utolsó szeleit majd mivel a semmiből jött így a semmibe is illan el, előzékenyen átadva a helyét a télnek, ennek a többnyire rideg, fagyos és sötét évszaknak. Alighanem az ő parfümje ez.

A padon egy középkorú anyuka és 6-8 év körüli kisfia. Anya arca morcos, nyakát nyújtogatva fürkészi a buszt mikor kanyarodik végre elénk, közben megállás nélkül dorgálja a gyerekét, van is miért, a kisfiú 6-8 éves forma kisgyereknek megfelelően harsány és eleven.

– Jó napot kívánok – köszönök.  Szia – üdvözöl. – Ki volt ez? – csattan fel azonnal sértődötten a gyerek. – Egy fiú aki köszönt nekünk…

Ennyi volt, leleplezett. Ha csak 3 másodpercet késik a kérdés örömmel bemutatkoztam volna, mint Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa de így most már késő. Kissé csalódottan maradok „egy fiú aki köszönt”.  A gyerek közben nem bír magával és állandóan a megálló előtti pocsolyába akar csobbanni páros lábbal. – Ha nem fejezed be, nem lesz este túró rudi ezt előre elmondom! – fenyegeti az anyja – Ne már! Ne! – heves ellenkezés – Akkor maradjál nyugton, mindjárt jön a busz! – Diszkréten elfordulok és a semmibe meredek, próbálok tudomást se venni a látványos civódásról. Busz sehol, hideg mindenütt.

– Gyere ide! Ne szedegess fel semmit a földről! Ott minden koszos, add ide a kezed! – Hiába minden intelem, a vircsaft nem enyhül. Háttal vagyok de a megálló plexi üvegében látom a mögöttem hiába fegyelmező anya feldúlt vonásait.

Hirtelen megélénkül a szél, kanyarodik a busz, megragadja a kisfiát, kapkodva pénztárcát vesz elő, fékezés, nyílik az ajtó. Magam elé engedem őket. Köszöni szépen, a kisfiú értetlenül néz rám. Utánuk jegyet veszek én is, a busz közepén még van egy szabad ülés, helyet foglalok. Ők valahol leghátul kötnek ki. Az anya szavai tompán még hallhatóak, annál élesebben viszont a fáradhatatlan, boldog gyermeki kacagás.