Megviselt az éjjel és még hátra volt az út vissza Budapestre. A vonaton fáradtan ájultam be az első üres fülke ölébe. Lecsavartam a lámpát, résnyire lehúztam az ablakot (hadd áramoljon be egy kis friss, tiszta hajnali levegő) majd elfeküdtem az ülésen. Vonaton aludni próbálni merész vállalkozás. Működhet ugyan de aligha pihentető. Az állandó vonatzaj és a változó időközönként felharsanó hangosbemondó befurakszik az álmaink közé és amikor felébredünk nem tudjuk eldönteni, hogy amíg aludtunk (?) valóban Cegléd vagy épp Kecskemét állomáson jártunk-e vagy mindvégig ébren voltunk.

Kis ideig szédelegtem az alvás peremén majd mielőtt fejest ugrottam volna bele önként, közönyös „Jó reggelt kívánok” rántott vissza a valóságba. A jegyemet akarja, mi mást. Előkotrom a kabátzsebem mélyéről majd átnyújtom. Nem elég, a diákom is kell. Előveszem majd azt is átadom. Másodpercek töredéke alatt világossá válik, hogy ez így még mindig kevés, a diákigazolványomhoz tartozó (mert tartoznia kell hozzá mivel csak így érvényes!) személyi kártya holléte felől érkezik egy kurta de annál őszintébb érdeklődés. Gondolkodóba esek. Valami rémlik, valami halványan dereng egy papírfecniről fényképpel amit akkor kaptam amikor az ideiglenes igazolványt birtokba vehettem amíg az eredeti el nem készül. Akárhogy is, a lányomért (ha lenne) és a fele királyságomért (van?) se súgná meg senki hol van, mivel rajtam kívül erről senkinek tudomása nem lehet, talán csak tippje de abból viszont ezer.

Kapkodva turkálok a személyi okmányaim között, sóhajtozva lázas keresést színlelve, noha tudom, hogy az a valami biztos nincs nálam. Időt húzok. Naivan, a reménytől csordultig telve várom, hogy az ellenőr hirtelen megszólaljon: „Na jó, ha nincs akkor nincs de legközelebb legyen!" és én megszeppent napközis módjára – akit azért korholnak mert nem tudja, hogy a délutáni uzsonnázást követően nem böfögni, hanem megköszönni illik – hebegnék-habognék, hogy: „Rendben, így lesz, köszönöm” - aztán ő további jó pihenést kívánna, visszatolná rám a fülkeajtót majd fütyörészve távozna - de nem ez történik (nem történik semmi, egyhelyben és lassan hömpölygünk ebben a már-már kínosba torkolló szituációban) így feladom ezt a néma "harcot", ezt az esélytelen "küzdelmet" és szemlesütve, tarkómat vakarva töredelmesen bevallom a már hosszú percek óta sejthetőt: fogalmam sincs hol lehet.