Apa lassan kavargatta a kávéját, mogorva és szótlan volt ő is, akárcsak a reggel. Kicsit jobban szemügyre vettem őt és szokásos reggeli „szertartását”. Arcán férfikora érett hajtásai, amiket aznap reggel is elfelejtett megborotválni. Méltóságteljesen vakargatta bal kezével (másikkal kavart). Markáns arcélein virító dísze, több napos borostája legalább annyira szúrós lehetett, mint amilyen a tekintete volt, amivel akkor fogadott amikor a konyhába léptem.

Kávé, bagó, elengedhetetlen része volt ez a mindennapoknak, legalábbis apa számára. Naponta többször is. Szívesebben nyúlt előbb a csésze és a cigije majd az öngyújtója után, mintsem alaposan megmosdott vagy tükörbe nézett volna. Önmaga paródiája volt ilyenkor. Olyan látványos finomsággal tudott elhelyezkedni a székén, ahogy csak a legnemesebb angol lordok képesek a délutáni teájukkor. Külön mutatvány volt az is, ahogy kedvencét „több turnusban” felhörpintette, mintha szigorú pontozóbírók sorakoznának körülötte és hümmögve, árgus szemmel csak őt figyelnék mit-és hogy csinál.

Miközben ő „kötelező” reggeli gyakorlatait végezte, én csendben elkezdtem vajazni a zsemlém. Szegény mama jutott eszembe, akihez amíg élt sokat jártam át, főleg hétvégente. Mama nem kávézott, sose szerette. Nem is olyan régen ugyan a háziorvos többször is javasolta neki, mondván ha a vérnyomása vad ingadozásba kezdene ezzel is kedvét szegheti de ő ekkor sem volt hajlandó kötélnek állni. Megszállott tárlatlátogató volt viszont, szenvedélyes, művészetre éhes állandó múzeumjáró. Neki ez volt a szenvedélye. Szobrokra és festményekre egyaránt kíváncsi volt. Ha meglátogattam, fáradhatatlanul ecsetelte a kiállításokon szerzett élményeit. Szívesen hallgattam, szinte ragyogott, amikor lelkesen magyarázott, érvelt, megcáfolt, bizonyított, alátámasztott, meggyőzött, összehasonlított. Valósággal áradozott és ez nem járt semmiféle kellemetlenséggel, ellentétben apával, aki minden áldott reggel gondoskodott róla, hogy az erős kávé és a szemet kifacsaró cigifüst egyesítve erőit (szagait) kellőképpen megalapozzák bosszúságomat már a korai órákban és ehhez még megszólalnia sem kellett.

Hirtelen felpattantam a konyhaasztaltól. Hova mész fiam? – kérdezte bágyadtan, suta hangsúllyal. Hangjában a tényleges érdeklődés halvány szikrája sem villant. Rám se nézett, elmélyülten bámult a csészéjébe de úgy, mintha a reggeli híreket olvasná benne. Majd nagyot szürcsölt belőle olyan illetlen módon, aminek mellőzésére ő is mindig heves pátosszal kísérve hadonászva hívta fel a figyelmem ha a szám épp egy bögre teával került közelebbi, meghitt viszonyba. El – feleltem kurtán, majd felálltam, felhúztam a cipőmet, bevágtam magam után az ajtót és köszönés nélkül távoztam. Semmirekellő, szemtelen kölyök! – gondolta magában apa majd ismét kortyolt egyet a fekete sárból és cigarettára gyújtott.