Figyeltelek. A világ megállt körülötted, miközben karcsú pohárba töltötted giccses, megrohadt és bűzlő szavaid. Figyeltelek. A szád szélébe kapaszkodott az utolsó gúnyos, haldokló mosoly. A szemedben valami beteges, lidérci fény, enyémben tiszta, verőfényes megvetés, némi szánalom pislákolt, ami maradt még.
Annyira csábító volt az, hogy hinni neked, annyira tökéletes. Annyira tökéletes, amilyen tökéleteset csak Istenek teremtenek. Annyira csábító volt. Most ezüst tálcán szervírozom neked undorom...
Tekinteted még hordom magamon habár régen elkoptál. Ha még véletlenül beléd lépnék mint járda szélén a mocsokba, gyorsan zsebkendőbe kenlek majd kukába felejtelek ha a közelbe nincs, amíg nem lesz, zsebbe mélyesztelek, nagyjából még ennyire kellesz.
Pohár hazugság. Az én poharam üres, a tiéd csordultig. Utoljára koccintunk. Számodra édes minden csepp, minden korty. Hörpintsd fel, én majd nézlek csak. Nézlek és hallgatlak.
Részeg vagy…
